Van egy kolléganőnk, az a gúnyneve, hogy "Agyhalott". Senki se szereti őt. Minden névnapján és minden születésnapján megünnepelteti magát. Kér tányérokat meg villákat a konyháról, behozza az oda nem illő sütit az eligazításra, mindenkinek az orra alá tuszkolja, és bezsebeli a puszikat meg a gratulációkat, mert nyilván az ember gratulál, ha már lenyomnak a torkán egy szelet süteményt. Ezek a szituációk kivétel nélkül minden résztvevőnek rendkívül kínosak szoktak lenni, a hangulat fagyos, nem pedig ünnepélyes. Ma, amikor szembesültem vele, hogy ismét kötelező jelleggel ünnepelni és sütizni kell, jó előre kitaláltam, hogy azzal a kifogással fogom elutasítani a sütit, hogy "sajnos én nem ehetek olyan sütit, amiben cukor van". Tök jól kitaláltam, és a világ legsajnálkozóbb tekintetét is előadtam ehhez a mondathoz. A válasz az volt, hogy "ez édesítővel készült, mert gondoltam arra is, aki érzékeny a cukorra". Hát ez van, 10 perccel az ebédszünet előtt benyomtam a számomra is ehető édesítős francia kockát.